Hallani ahogy a bagoly holdért kiált. Tücskök az estet múlatják. Lágy szellő altat. Gondolatokra hív csillagok hada.
Már csak múlt mosolya, hangja homályos gondolat. Álmokban szorítalak magamhoz, maradj még Angyalom! Búsan bújok emlékedhez, halkan hallom ezt éneklem:
Halni, halni, fentről látni Angyalom.
Élni, élni, hisz még lent barangol.
Elmosódnak aprócska zajok, csak hangodat akarom. Hol van már az, történelem. Űzve vérért öl én testem. Múltnak élni. Jövőtől félni. S hol jelent nem talál lelkem.
Otthon, otthon, otthon, ott hon. Hol szívem dobban, ott hon. Kopik az emlék, fájnak érzelmek. Gondolatok csak ölnek jobban el, álmodozni itt feleslegesen.
Nem értem, mi ez a ricsaj fejemben! Mért felejt az ember?! Boldogságot hagyd meg, rossz pénzt felejtsd! Szívemet húrok szabják, szemem könnyek marják. Remegő kezemmel kávém földre hull, testem lángra gyújt!
Mind hiába, égő cigaretta csikként pöckölnek el. Hamuként szállok föl mennyekbe.
Anya, miért szöknek könnyes szavak ajkadról?
Apa, miért tündökölnek csillagok a nappali egen?
S miért kérdőzskösködök egymagam az utca kövére vetve?
Annyi lenne hát kacajnak, könnynek s a napkeleti tájnak.
Ölve ölel sírom. Csak egy vörös patak maradok a betonon. Mind hiába. Szívem még húz: élni élni! lelkem száll: halni, halni. s kérni kérni egy utolsó vizitet, angyalként földre szállni. Szeretve szerettem. Sírva nevettem. Hajdan hajnalban halkan szenvedtem. Nyöghetsz, kacaghatsz, ordíthatsz. Gagyogsz valamit lelkem. Utolsót dobbansz szívem.
Fejbe lőtt szerelmem, a Boldogság.
Péntek. Reggel hat óra. Mintha átlagos nap lenne, gondolta feledésbe múlva. Erősítette vele lelkét, csak mondogatta, mondogatta. Kint még sötétség, bent is csak a lámpa pislágol. Kávé szaga terjeng a lakásban, az a finom külföldi. Kecsesen gőze leng a szobában. Erős fekete, jót tesz a szívnek- gondolta. Reggeli híreket hallgatva a rádióból. Öreg volt már, talán már ki is dobhatta volna. Őszintén mondva: már szívéhez nőtt. Kis masina melyet már évek óta hallgat. Még nagyapjától kapta kiskorából. Kezdetekben ő volt ezzel az iskola sztárja , akkoriban tejfogas korában. Elmúlt már az is. Mintha nem is lett volna.
Cigarettát veszi ki dobozából, most veszi csak észre, pár szál és vége. Már csak egy tucat van benne. Talán mára elég lesz.
Kilép hát, kintre az erkélyre. Szerte nézett, emberek futnak lába között össze. Komoran, meredten néznek egyenes a világba. Nem látnak semmit, csak maguk útját.
Majd szájába véve a dohányt, rágyújtott. Gyengéden marja a füst a torkát. Egészen belerezzen, kicsit megüti fejét. Nem csoda, hisz első szála ma. Majd ahogy fújja ki a füstöt bal kezével kavargatja a cukrot kávéjában. Így telik ez, minden reggel. Gyermek sírás riasztja fel szomszéd asszonyát. Lentről hallani lehet az öreg Kovács köhögését. Korán van, de indul az élet. Észre se vette, de már a cigaretta szűrőjét szívta. Utolsó cseppet gyorsan kihörpinti kávéjából. Majd felpattan, öltözésnek indul. Végigrohan a szobán, látja, még ott a könyv, mit Ő olvasott. Még ott a toll mellyel írta leveleit fentre, pesti nemeseknek. Hirtelen gondolatok cikázása zavarta meg a napi ritmust, majd megállt egy pillanatra, érezte könny csordulna ki szemén. Elakarta fojtani. Ekkor ugrott be neki: mit áltatja magát? Hisz csak egymaga álldogál a szobában! Sírhatna falaknak, azoknak már nincs fülük, vagyis reméljük. Majd eszébe jutott mit ágyból kelve mondott magának: Mintha csak egy átlagos nap lenne. Át is ért a szobáján, nem volt nagy kunszt. Alig pár négyzetméter. Kis garzon. Anyja mindig mondogatta: “hogyan viszel te ide fel lányt?” Mindig csak mosolygott ezen. Vagy mikor nagyanyja mondta: “legénylakás, csoda hogy a falak össze nem nyomják”, de szerette, bárki bárhogy kritizálta. Megvolt a maga szépsége. Nyugati fekvésének hála, a városi naplementét nézhette. Majd ahogy kigyullnak a fények, s mint tón a víz , csillog a város. Konyhája talán maga is picinnek érezte. Bár mindig nyugtatta magát vele, “elég ez nekem!” , S mégis az erkélyét szerette legjobban, a hosszú nyári boros éjszakákat ott, Ő vele. No fene! Már újra csak emlékek. Sietett csak tovább, mintha csak olyan sürgős lenne. Ahogy kinyitotta szekrényét, illatok csapták meg, emlékek, s az üres jobb alsó polc üressége bántotta meg szemét. Nem volt ott sok holmi, de mégis… hiányolja őket.
Szaladt csak tovább, már kabátja volt rajta, kilépett ajtón, még a kulcscsomóért igaz vissza kellett mennie. Talán már készen is állt az indulásra. Úgy érezte valamit hiányolt. Nem is akar törődni vele, hogy mit. Csak futott a villamoshoz.
Hamarosan elterjedt a fény már a külvilágban. S fent a sárgán, újra csak a fakó képek fogadták. Élettelen reggeli arcok, de fitt volt hősünk! S mikor ez magában is felötlött újra csak a reggeli finom kávéra gondolt. Leszállt, már nem is tudom pontosan hol. S gyorsan a kis pékségbe még beugrott. Reggeli gyanánt egy kakaós csigát. Szabóné újfent öröm mosollyal fogadta. Mikor meglátta, mindig elgondolkodott, talán nem is az ételért jönnek be az emberek. Nem az táplálja őket, hanem Szabóné káprázatosan önzetlen boldogsága. Amely minden reggel felvidította őket. Diskuráltak pár szót. Beszéltek itt a világról, politikáról, a reggeli hírekről. Mikor már fizetett volna, mindig csak mondta Marika “hagyjad csak drágám, majd holnap!”. Jóban voltak, talán ez az asszony volt aki egyszerűen a tekintetből leolvasta a gondokat. Félbeszakította mondandóját, megértően kunkorodtak fel szája sarkai. Ennyit mondott: “jobb lesz egyszer, hidd el nekem drágám.”
Boltból kilépve folytatódott a nap. Gyorsan belenyúlt dobozába , újra csak pöfékelt. Már csak tíz szál- tartotta észben.Út közben nézelődött, érdekelte ki lesz az első ember kinek az arcán őszinte, valódi érzelmeket lel fel. Fáradtság, levertség. Nem valami kreatív ma reggel a város népe. Munkahelyre belépve. A recepción már megint egy új hölgy ül. Kedves gesztussal bólintott és tovább állt.
Csak a gép előtt ülve,gondolatok cikáztak. Valami kreatívat kitalálni, újat, melyre kapnak az emberek, de ez ma nem ment. Hiába mondogatta még mindig magában: Akárcsak egy átlagos nap lenne.
Megérkezett egypár levél. Újabb megrendelések, most biztosan boldog lenne, ha tudna.
Harangoztak, dél van. Kiült az étkezőben s a tegnap este elcsomagolt kis rántott húst ette, krumplipürével. Nem olyan átlagosan, kicsit fűszeresen, kicsit szeretettel főzve. Ekkor jutott eszébe: Ő neki volt a kedvence.
Az óra már felet ütött. Még egy szál belefér- állapította meg. Kilenc maradt hát már csak, ezzel a gondolattal indult vissza az irodába.
Megint csak ül és próbálkozik. Pedig mindig viccelődött vele: “a kreativitás bizony munka is lehet, ha akarjuk.” Most nem megy. Próbálkozott egy pár ötletével, de nem érezte azt, hogy ez lenne a maga tökéletes munkája, amit nyugodt szívvel ad ki a kezéből. Otthon még átnézem, holnap úgyis szabadnapom lesz- gondolta.
Már három óra. Indulhat. Telefonját kutatva látja, egypár üzenet barátoktól: van-e kedve ma beülni egy teára. Értelmetlen kérdés, persze hogy nincs! Már írta volna a választ, mikor rájött. Négyre hazaér, tízkor alszik. Mit csinál oly sokáig egymaga? S végül csak rávette a lélek hogy elmenjen, kikapcsolódni vagy micsoda.
Órájára pillantott, amit szintén szeretett. Régi módi volt, szép bőr szíjjal. A betűk olyan kacsakaringósan voltak rá írva, mint a régi plakátokra. Papír alattuk már kissé sárga volt. Még úgy kapta, édesanyjától. Mikor felköltözött a nagyvárosba. Mint egy jó szülő féltette, nagyon, az órát is azért kapta, ha el is vész Pesten, legalább az időben ne. Elindult hát a földalattihoz. Utazása során megállapította, a fiataloknak milyen örömteli arcuk van. Végre olyan lények kik örülnek az életnek.
Kávézó és a megálló között még rágyújtott egyre. Belépve oda, arra várt hogy megcsapja a kellemes kis füst. Bár ez most nem fogadta, bizony már nem sűrűn fog erre megérkezni. Egy ember ült ott a sarokban, a fotelek között. Ahol szoktak. Mosolygott, majd kedves öleléssel fogadta. “Majd a többiek nemsokára érkeznek”. Mondta miközben erősen szorította. Leülve gondolta, remélem nem kell sokat beszélnem, de barátja észre is vette, nem sok szóra nyílna a vendége szája. Így csak beszélt, tudta hogy jobb ez neki is és sikerül elkerülni a csöndes kellemetlen pillanatokat. Nem volt ám főszereplőnk mindig ilyen, beszédes volt, a társaság szócsászára. Csak mostanában, valahogy nem futnak ki szavak száján. Majd újra az emlékek amik ide sodorták. Megint mondogatta csak magában: ez még mindig csak egy átlagos nap. Megjött a társaság többi tagja. Ádám már bele is kezdett a legizgalmasabb történésekbe, gondolta gyorsan elmondja, míg vissza nem ér a pulti rendelésből Gergő. Félre ne értsetek, jó híreket hozott. Összeköltöznek, de még ez egy hatalmas “titok”. Majd a holnap esti baráti bálon elakarják mondani. Most jutott csak eszébe, holnap lesz a Baráti Bál. Remek, már csak ez kellett, gondolta. viszont kicsit majd felpezsdíti az életét. Már idők óta ott ült, de nem szólt, egypár meglepett arcot vágott, az érdekesnek hangzó történetekre és persze helyesen bólogatott mikor a mesélőnek kellet igazat adni. Egypárszor kiment az ajtó elé a többiekkel cigarettázni. Azt hiszem négyszer, igen annyiszor mivel már csak három szála maradt. Hét óra körül fogta magát, felkelt az asztaltól , illendően elköszönt mindenkitől s rendezte számláját. Neki is indult, haza, a maga kis lakásába, világába. Haza felé még füstölgetett. Egyre jobban kavarogtak benne a felszínre törni akaró érzelmek. Haza érve ledobta cókmókját, s beállt a forró zuhany alá. Hallotta, kint forr a kamilla teának való vize. S újra kiült az erkélyre dohányozni. Már elfáradt, nem tudott küzdeni gondolataival s szabad utat hagyott nekik. Megengedett magának egy újabb bagót, de azt már remegő kézzel, síró szemekkel szívta.
Befeküdt ágyába s sírt. Sírt mert tudta ez lesz holnap, s egy jó ideig, küzdeni minden egyes nap. Nem csak a világ ellen, de saját szíve ellen. Elfeledni kit szeretett, megtanulni újra egyedül élni. S csak tovább szöktek le könnyek orcájáról, mert tudta most már ilyen lesz egy átlagos nap.
Távolban látom vihar tépte hajód, szigetre sodródva kiáltasz világba. Esetten sírsz segítségért.
Eltávolodsz tőlem, én meg csak kiáltok utánad: NE HAGYJ EL!
Felém tekintesz, de mintha csak ámbránd lennék, szemeid nem találják meg testem.
Felfedeznék veled új világot, elfelejteném múltam, terheket s rontásokat. Csak egy csepp tengerben szavaim. Fontos minden eleme, de elvesznek a rengetegben.
Kiáltasz, “tán egyszer megtalállak”.
Én meg sírok csak itt némán. Szemtől szembe esek előtted térdre.
Elfelejtettem hol szerettelek téged csókokkal harmatos éjjelen. Elkergettem mindent mi rólad szól. Hol vagy hát boldogság? Súgd meg , vagy hallgass örökre.
eljön majd ideje annak, mikor testemet föld öleli körül, nap majdan itt lesz mikor síratva felejtik el arcom vonalait.
Alkotni újat, emlékként fennmaradni örökre.
Itt leszek fent, várok rád lent. Kereshetsz majdan egyszer a két kis szemeddel mellyel anno csak egy képzelet voltam számodra. Nem találsz meg ezer szavak között se, könyveket bújva sose leled meg lelkem. Gyermekként kutatva , felnőttként pánikban fulladozva.
Tán sose feledlek el, szerelmes boldogság. Egyszer újra érezlek lelkemben. Sose fogom remegő kezeimmel égnek emelni koronád. Nem leszek tükröd, mely mutatja aranyló arcomnak ragyogását.
Harcok közt megtalálni kínlódás, erdőben bolyongani s rád lelni egy kisebb bokor alatt. Megáldott istenek ajándékaként csöppensz le szíveim közé s teszed helyére napot mely csak csillogtatja könnyeim patakját.
Légyen egek urainak akarata, teremtesd meg lelkem, érzelmem. Kérlek ha szabadságot adsz, adj szárnyakat is, másként fabatkát se érnek szavaim.
Testem remegve, szívem lüktetve. Arcom meredten. Szememmel kacsingatok rád éjben.
Igen, azt hiszem kívánlak.
Baglyok hangja halkan vesz el a sötétségben. Holdnak ajka csattan el fellegekével.
Babonázó sugarával elveszek a rengetegben. Ellöksz testedtől, megtagadsz ösztönből. Mámor, vágy sose leszek tiéd már.
Hetekkel ezután elfeledtem mézes ajakát, de egy este újra meghallottam örömtől ziháló hangját.
S éjben újra csókra kél a hold, de fellegekből már villámok döngették meg a tájt. S az avart vízcseppek áztatták. Majdan vadregényes rengetegben boldogan egymásnak vonalán. Reggelre virágok lepték el fáknak lábát. S csak nevetve szöktek könnyek szemembe.
Lent a nyáj, fán az ág. Mi csak táncolunk naptáj sugarán. Zuhanunk a föld felé .
Hulljon hát könny ha kell, repedjen meg tükör szemek előtt! Roskadjon be talpam alatt a világ, de tőlem el nem vehetik boldogságom! Spontán élve szerettem meg ezt a Földet. Halálba kerget ez, de legalább nevetve esek majd össze a földre.
Lebbenve te szeretett lelked. Szemezve veled egyetlenem. Nem merem ezt.
Szentekre! Szemed szeppenve, de tested nekem veted! Meg tetted ezt ezerszer, de nem csak velem mertél boldoggá válni.
Ajkadon csillag csillan, szemedről holdnak fénye világítja meg álmaimat lelkemben. Éj közepette csókok hada vívnak meg tested vonalán. Választ keresünk egymás tekintetében. Fekve az ágyon, testem melegítve téged. Arcod vonalait kutatva ujjammal a kora estére gondolok. Ablakban ülve, cigaretta füsttel körülölelve. Szavak szöknek szánkból, alkohol fűtötte leheleted mézesen nyaldosta szám oldalát. Mint gyermek ki cukrot lop, loptam tekinteted, loptam mosolyod. S telt az idő csak telt, és még mindig íriszed csillogása járt a fejemben. Elvakított, megbabonázott , s vágytam rád, mint szikkadt alföldi táj eső gyönge cseppjeire.
- Dúdolj még gyermekem, dúdolj, meséddel elkápráztatod szívemet.
Mámorban táncolva csókunk elcsattan, s hirtelen az éjben egy szivárványt láttam. Perceknek tünő órákon át tartó időutazás. Mondhatni, loptuk istenektől a teremtett időt. Megszűnt körülöttünk a fájdalom, igaztalanság s hamis szavak csatája. Súgtad halkan nekem: Akarlak, vágyok rád! Súgtam halkan neked: Vágyok rád, akarlak!
S néma szóból lett a suttogás, motyogásból hangos kacaj, nevetésből orgiád hangja vadította meg testem.
Pihegve testeden, hajadat simogatva egy mondat hagyta el ajkam: Bűnösek vagyunk mind, pokolra jutunk egyszer, de sose gondoltam volna, hogy az út ilyen mámori.
- Gyönyörű mese, csak nem igaz történet? – Néztem kérdően - Dehogy dehogy, csak egy megsemtörtént este koholmánya. - S mesélj, boldog-e a történet vége? - Azt még nem tudhatjuk…
Csúszik a föld, megfordul a talaj. Mennyből hullunk át a valóságba. Hol csak számok uralják a világot. Szakszavakkal hasítják ketté a lelket.
Habarodva tekintek fel az égre. Hol lehettem mikor hanyagan elfelejtettem megtenni az első lépéseket. Hol lehettem mikor változhattam volna? Mikor találom meg az út végét? Kivel feledem el gondjaim?
Minden emberi szó ereket vág szívembe. Minden emberi érintés csontokat tör össze bennem. Romlott népnek nincs hazája, de mégis találtak. Kereken-e földön szebb lett volna, ha gyermek kacaján nevetünk s sírásán szenvedünk. A hibákat nem számokkal kapjuk meg, hanem lelkünk hangja súgja meg nekünk.
Jobb lenne, kicsit másabb lenne. Mára már elképzelhetetlen földi boldogság kín nélkül. Mennyben szebben, nevetve. Elsők közt célba érni ott fent, földi szemmel csak haldokolni itt lent.
Menj gyermekem, leld meg mennyed. Szedd meg lelkem szeretettel, s erezd le nekem.
Minden ember esténként egy mesével ringatja magát álomba. Miben azt latolgatják, holnap majd szebb lesz, jobb lesz, holnap egy új élet kezdődik. Mese melyben hiszünk, ha csak arra a kis időre is, de hiszünk. Megnyugtatva új mezőkre szárnyalva gondolatunkkal elalszunk. Szuszogva meséljük életünk. Hol szeretnénk sárkányokkal vívni, királynőként megmenekülni s hősi csókként élni: szerelmesen a pillanatnak élve. Pár percre még átpörög agyunkba a nap szépsége, a csúcspont, hol boldogak lehettünk, ha csak egy picit is. Majdan végleg alszunk.
S a réten röpke táncokat lejt a fű minden szála. A nap aranyosan karolja arcunk kerek vigyorra. S a fán csüngve almát majszolva madarak dalolnak. Majd a tövében megpihenünk, szuszanatunk kisebb szellőként rázza meg a lombját, potyogtatva vele almát.
Hajnal hasadva ablakomon át egy langyos csókkal ébreszt.
Felriaszt a világ zaja! Hallom hogy: zúg a tévé, zúg a vonat és a feledésbe fulladt sikítás. Látom hogy: törik el a váza, törik a tükör és a lelkek ezrei. Érzem hogy forrong a düh emberek millióiban.
Nem a halálért élünk, hanem azért hogy felfedezzük a közötte lévő dolgot, azaz az életet.
Ha van véleményed, észrevételed, írj egy kommentárt. Nem tart sok időbe, és legalább kapok visszajelzéseket, hogy is sikeredett az alkotásom [meg persze nagyon jólesik ha valaki ír kommentárt, akár jó, akár rossz :D]
twitter – @grimyworld
we heart it
